4. - Az első lépés

Az érzés, amikor valaki elárul. Amikor pont olyas valaki tesz ilyet veled, akitől nem számítanál rá. Akiről azt hitted, hogy bízhatsz benne, és majd segít. Mintha felpofoztak volna.
Hirtelen rájöttem, hogy Cili nem tartozik, és soha nem is tartozott a legjobb barátaim közé. Mindig is tudtam, hogy van benne valami, ami taszít, de nem foglalkoztam vele. Élveztem, hogy nevetünk, hülyeségeket csinálunk. És ekkor feleszméltem, hogy eddigi időmet amit vele töltöttem, pazarlás volt.

Cili megkérdezte tőlem, hogy honnan ismerem Ákost. Én pedig leírtam, hogy a bátyával egyszer együtt voltunk táborban, és őt is láttam már egy párszor amikor egyszer-kétszer elmentem apuval üzletelni, akkor az ő apukájuk is elvitte Ákost. De csak Ákost.
És ami pár perc múlva történt, az lesokkolt. Felugrott egy újabb chat ablak. Ákos írt. Nekem.

"Szia!:) Nem tudom, hogy el tudok-e menni a másik táborba idén, de meglátjuk :)"

Mikor elolvastam az üzenetet, minden összeállt. Csak bámultam magam elé, majd lerogytam a földre, és szó szerint a padlóba vertem a fejemet, hogy hogyan lehettem ennyire hülye és naív. Szidtam magamat, majd mire levezettem a hirtelen jött hatalmas mennyiségű feszültséget, visszaültem a laptopom elé, és visszaírtam Ákosnak.

És hogy Ákos miért írt nekem ilyet? 

Cili bemásolta neki azt az üzenetet, amiben én leírtam Cilinek, hogy honnan ismerem Ákost. Természetesen ez így sokkal "korrektebb", hiszen Cili nem mondta el, hogy én vagyok az, aki elvileg kéri, hogy jöjjön el Ákos abba a táborba, ahova mi járunk (Cili kicsit kipótolta a történetet...).

Ákos elmondta, hogy Cili másolta be, hogy honnan ismerem őt, így rájött, hogy én lehetek az, aki ilyet kér. Életem egyik legcikibb helyzete volt.

A vázlat:

1. Elvégre, ez nem lenne rossz lépés, hiszen innentől kezdve hatalmas lehetőséget és nyílt utat kaptam arra, hogy megismerhessem A fiúnak az öccsét. Ez egy pozitívum.
2. Viszont most nagy valószínűséggel Ákos azt hiszi, hogy én azért "kértem meg" Cilit, hogy "hívja el egy másik táborba", mert nekem ő tetszik. És meg akarok ismerkedni vele. Ami igaz is, de csupán szimpátiáról van szó.
3. Ha én is esetleg megtetszek neki, és mégjobban belekeveredek ebbe az egészbe, hogy fogok én ebből kijönni? Mégis hogyan férkőzzek közelebb a bátyához? 

Mindig csak álmodtam erről, és most, hogy belekeveredtem ebbe az egészbe, elég ijesztő, és bonyolult. Sose gondoltam volna, hogy valaha is belekezdek ebbe az egészbe, vagy arra még inkább nem, hogy így kezdek bele. Nem tudom, mit tartogat a jövő. De félek. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez az egész rosszul fog elsülni... Már most érzem, hogy ez egy újabb kalandot, újabb rejtélyeket, és újabb legyőzni való dolgokat fog jelenteni számomra.

3. - Bevezetés III.

Teltek a napok, hónapok, évek. Minden évben elmentem ugyanabba a táborba, de Őt sose láttam ismét. De nem felejtettem el. Mindig eszemben volt a barna szeme, amivel egyszer rám nézett.

Hiába nőttem, hiába lettem érettebb, talán az érzés kicsit tompább lett, hiszen nem találkoztunk. De nem múlt el sose. 

Aztán kiderült, hogy az ő apja és az enyém, elég jó barátok. Üzleti dolgokat szerveznek együtt, azonban messzebb laknak, így nem találkozhatunk. A bátyám pedig személy szerint ismerte őt, ugyanis mind a ketten fociznak, és volt már, hogy meccseztek. Csak én maradok ki ebből. Én, akinek fontos lenne.

Anya, akivel mindent megbeszélek, azt mondja, hogy ne bánkódjak, nekem még úgy is a tanulással kell foglalkoznom. Nincs időm fiúkra. És az élet úgy is úgy fog alakulni, ahogy annak lennie kell. És bíztam benne. Elfogadtam, mert igaza van.

Lassan kijártam az általánost, 8.-os voltam. Egyre több volt velem a probléma. Lázadtam (persze elfogadható keretek közt), beszóltam a tanároknak, és nem tanultam. Ami nagy hiba, hiszen 8.-ban elég sok minden múlik ezen. Inkább a neten lógtam, és beszélgettem a táborban megismert egyik nagyon jó barátommal, Cilivel. Ő más táborokban is volt már, ugyanazon a helyen, és mesélte, hogy van egy nagyon jó baráti társasága, amiben - nagy meglepetésemre - Ádám öccse is benne van. Ákos. Rögtön elterveztem, hogy mostantól én is járni fogok abba a táborba. Hiszen ha az öccsét megismerem, akkor a bátyját is, nem? Különben is, egyszer láttam az öccsét is, aki nagyon szimpi. És Cili elmondása szerint nagyon jó fej. Remek. Sinen vagyunk.

Aztán hirtelen Cili olyat csinált, amit soha nem fogok neki megbocsátani. Amiért hatalmasat csalódtam benne. És amivel elrontott mindent.

2. - Bevezetés II.

A szoba elég kicsi volt, de nem is vártam nagyobbat. 3 darab emeletes ágy volt bent, így együtt 6 személyes kis faházikóban kaptam szállást.

Nem sokkal utánam megérkeztek a szobatársaim, akik elég szimpik voltak, ám bennem még mindig ott volt a gátlás.

Eszter, Brigi, Kata és Ági - velük laktam a héten, így egy ágy szabadon maradt, amit inkább polcnak használtunk. Telidobáltuk ruhákkal, chipszekkel, csokikkal.

A nővéremmel nem sokat találkoztam, de utólag nem is zavart annyira, elvoltam én a saját társaságommal. Feloldódtam, megnyíltam másoknak, és emiatt is volt annyira fantasztikus az egész.

Nagyon jól éreztem magam Eszterékkel. Megszerettük egymást, és azt hiszem szoros barátságokat kötöttünk. Maga a tábor is eszméletlen jó volt. A programok, az emberek, a hangulat és maga a táj, amit még mindig tudnék órákon át bámulni, annyira gyönyörű. Főleg este, alkonyatkor. Ahogy elnézek a kis tó felé, ami narancssárgán tükröződik a lemenő nap által festett színektől, szinte beleborzongok. A tó előtt nádak zavarják a teljes kilátást, de ahogy a lágy nyári szellő ide-oda fújja őket, az idilli hatás garantált. A távolban magasodó hegy tompán zöldell a szürkület miatt, s a halvány felhők lassan hozzák a sötétséget a világra.

Imádom ezt a helyet. A szívemhez nőtt teljesen. Jövőre is jövök, ez nem kérdés.

Viszont még nem említettem a legfontosabb dolgot az egész hétről. Hogy kivel is találkoztam én.

A tábor első napján láttam meg Őt, és első pillantásra belezúgtam. Hah. Márpedig igen, ez lehetséges 10 évesen. 

Fekete, oldalra simított, félhosszú haja volt. Bordó - fekete csíkos pulcsiban volt, és fekete nadrágban, deszkás cipőben. 

Ádámnak hívják.

És 14 éves. 4 évvel idősebb nálam. Bár, ha úgy vesszük, csak 3, mivel én a tábor után egy hónappal leszek 11. Szánalmas egy kor.

Akárhányszor megláttam, esetleg elment mellettem, belepirultam. Nem mertem megszólalni. Sőt, akkor sem, amikor a csapatok-versenye zajlott. Egy csapatba kerültünk, és Brigi (aki 15 éves), simán beszélgetett Ádámmal. ( A lányokkal természetesen mindent megbeszéltünk. Nekik is voltak titkos szerelmeik, és egész este róluk csevegtünk egymásnak, még takarodó után is. Álmodoztunk, és vágyakoztunk, hogy egyszer majd megszólítanak. Haha..) Brigi még csokit is kért tőle. És, hát természetesen Brigi nem bírta ki, hogy ne kérje meg, hogy adjon nekem is csokit. Az a sejtelmes mosoly, bah. Brigi egyáltalán nem tud diszkrét lenni.

Én, aki persze állandóan csokit eszik, azonnal rávágtam, hogy nem szeretem a csokit. Hogy miért? Fogalmam sincs. Azt hiszem, zavarban voltam. Viszont ennél ostobább kifogást, és ennél hülyébb viselkedést szerintem még életemben nem tanúsítottam.

A másik eset, amikor a szobánkban ültünk, és beszélgettünk - vagyis én éppen ömledeztem Ádámról - Brigi (a lekszerveszkedőbb lélek, kifogástalanul) fogta magát, és kiment megkeresni Ádámot. Én majdnem szívrohamot kaptam. 

Mikor Brigi visszajött, és letámadtam, végre elmondta, hogy mit beszélt vele. Azt mondta neki, hogy "valaki a barátaim közül jóéjszakát kíván neked." Majd' szétvetett az ideg, ahogy elképzeltem Brigi erősen célozgató, sokattudó arcát, és azt hittem, hogy vége a világnak. De nem így történt, ugyanis.

Ádám azt válaszolta, hogy "fiatalabb nálunk?", mire Brigi "igen", - hiszen a szobában én voltam a legfiatalabb - mire Ádám - kiemelném, hogy Brigi szerint édes mosoly közben - "akkor én is jóéjt kívánok neki.". Na és itt volt az a pont, amikor a hasam liftezni kezdett, én meg szédülni. El sem hittem amit mondd. Sőt, az is eszembe jutott, hogy ez nem is igaz, dehát Brigi meggyőzően mondta, hogy igenis igaz. Hűűű. 

Nem tudom, Brigi miért csinálta ezt, talán csak kedveskedni akart, felvidítani, vagy jófej lenni. Tökmindegy, mert mind a három sikerült egyszerre.

Viszont a hét legnagyobb baklövése az volt, amikor utolsó nap Ádám valamilyen oknál fogva - még mindig nem értem, miért és hogyan -, mikor elment mellettem, megkérdezte, hogy "hány éves vagyok?". Én, a leghülyébb 10 éves a Földön, azt válaszoltam hosszas gondolkodás után (!!!), hogy 

13. 

Azt hiszem, ez borzalmasan szánalmas volt tőlem. Sőt, a borzalmasan szánalmasnál is rosszabb. Hülye vagyok. 1000%-ig biztos vagyok benne. Meghülyültem.

Mindenesetre, nagyon nehezen váltam el a tábortól. Pityeregtem a vonaton, mert féltem, hogy nem látom többé a barátaimat. És Őt.

A nővérem persze amolyan "persze, persze, Ő a nagy Ő, majd találkoztok." stílussal lezárta az egészet. Na kössz. Pff.

De éreztem én, hogy ez nem csak olyan "persze, persze" szituáció. Az első szerelem, amire azt mondják, hogy örökké megmarad. Hogy az nem múlik el, még ha el is halványodik. Tudtam, hogy ez nem marad ennyiben. Tudtam, hogy ennek még nincs itt a vége.