6. - Csillaghullás

A hét fantasztikusan telt. Csak úgy, amilyenre számítottam. Az idő csodás volt, épp hogy pár felhő úszott az égen, azok is a Napot elkerülve. A táborban reggel 7-től este 11-ig folyton csak kacagó, vidám hangokat lehetett hallani, vagy a kisgyermekek betonon trappoló lábacskájukat fogócska közben. 

A mi kis csapatunk is nagyon összejött. Egész héten csak a nevetés, az öröm és a bolondozás volt a főszerep. És a lényeg, hogy Ákos és én nagyon jól kijöttünk egymással. Értettük egymás kicsinyes vicceit, ok nélküli nevetőgörcseit, és a piszkálódást, amit mindig eljátszottunk egymással, akárhányszor lehetőségünk volt rá. Teljesen egy hullámhosszon voltunk, és ezt nem törhette meg semmi. Ez bennünk volt. A személyiségünkben. Szinte egyformák voltunk, annyi volt a különbség, hogy ő fiú, én meg lány. És ez volt benne az izgalmas.

Egyik nap lementünk Ákossal és Benjivel a kis tóhoz, ami a falu közepén állt. Nem terveztünk fürdeni benne, mert a tó nem tűnt valami tisztának, így csak a lábunkat lógattuk bele a mólóról. A bőrünket perzselte a napfény, és a csendet szinte meg lehetett fogni a levegőben, olyan szokatlanul hatott. A fák levéllel sűrűn telt lombjai halk, lágy susogással reagáltak az enyhe, hűs szélnek, a madarak pedig megfűszerezték ezt a kellemes dallamot a sajátos csicsergésükkel. 
- Na, ki megy bele először? - kérdezte Ákos csintalan mosollyal. Mind a ketten tudtuk Benivel, hogy csak viccel.
- Majd te! - vágtam rá mosolyogva.
- Csak szeretnéd! - mondta, és könnyedén felnevetett közben. Olyan egyszerű volt a nevetése, olyan súlytalan, és annyira tele volt az árulkodó jelekkel, melyek feltárták számomra Ákos céljait. A következő pillanatban felállt, és megfogta a két csuklómat és felemelt magához. Én egy halk sikoly közepette próbáltam talpra állni, és hirtelen elkapott a félelem. Fél méternyire álltunk a koszos, algás víztől, Ákos pedig sejtelmesen és fenyegetően mosolygott, és élvezte a helyzetet. 
- Benji, fogd meg a két bokáját! - szólt oda barátjának, majd Benji örömmel pattant fel, és két erős kezét a keskeny bokáim köré kulcsolta, és felemelte a földről.
Teljesen elvesztettem az egyensúlyérzékemet, és ha Benji kezei nem fogtak volna erősen, a mólóra zuhanok. Ijedten kezdtem kapkodni a levegőt, és sikoltoztam közben.
- Tegyetek le! - kérleltem őket fájdalmasan mosolyogva, mert még mindig nem hittem el, hogy beledobnak a vízbe. 
- Háromra? - kérdezte Ákos Benjit, mire egy kacagó bólogatás volt a válasz.
- Egy... - kezdte Benji.
- Kettő... - folytatta Ákos.
- Légyszi!! Kérlek, ne! - kiabáltam és szorosan behunytam a szemem.
- Háááá...
- Ne, ne, tegyetek le! Kérlek ne! - sikoltottam, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy lendítenek a levegőben, és...
- ...rom! - kiáltották egyszerre, én pedig repültem a levegőben, és egy másodperc után már a vízben voltam. Kapálózva próbáltam feljönni a felszínre, de ijedtemben nyeltem egy nagy kortyot a vízből, de még mindig nem kaptam oxigént. Nem tudtam, merre van a fel, és merre van a le. Ijedten forgattam a fejemet, és kerestem valami biztos pontot a kezeimmel, de nem találtam. Fogyott a levegőm, ezért úgy döntöttem megpróbálok csak lökni egyet magamon, és meglátjuk hol kötünk ki.
Sikerült. Feljutottam a felszínre, és az üres tüdőm nagyot lélegzett. Hirtelen köhögni kezdtem, éreztem, hogy a víz megragadt a tüdőm és a nyelőcsövem között. Hallottam Ákos hangját, amint azt kérdezi, hogy jól vagyok-e, de nem tudtam válaszolni. A part menti lépcsőn próbált közel jönni hozzám, és egyre ijedtebb szemekkel néztek rám. Majd a köhögés enyhülni kezdett. Végre megtaláltam az egyensúlyt, a tó szélénél már leért a lábam.
- Jól vagy? - kérdezte újra Ákos.
- Jól. - feleltem, még kissé a történtek hatása alatt. - De ezt nem úszod meg, ugye tudod? - mondtam, és gonosz tekintettel indultam felé hogy berángassam a vízbe. Ő elkezdett hátrálni felfelé a lépcsőn, én meg mentem utána, és elkaptam a karját, de ő fordított hirtelen a helyzetünkön, és ismét én kerültem vízbe. Ezúttal már tudtam, hogyan kerüljek ki az örvényből, és elképedve néztem rá a felszínen. 
- Ez most komoly? - kérdeztem hunyorogva, mert a kövér vízcseppek a hajamról a szempillámra csöpögtek. Éreztem, hogy a cipőm, a zoknim és az alsóneműm tocsog a vízben, ahogy kiemeltem magam a partra. Feladtam. Inkább megadtam magam, minthogy mégegyszer bekerüljek a mocskos vízbe. Így is a gyomrom kavargott a nagy korty iszapos víztől.
- Ezt egyszer még visszakapjátok! - kiáltottam nevetve, és szívemből örültem, hogy lesz mire visszaemlékezni. 

*

Este a tó melletti sziklára szöktünk ki takarodó után. Felmásztunk a tetejére, ahol a fű és a gaz már le volt járva, így le tudtunk feküdni a földre. 
Enyhe, kellemes éjszaka volt. Az ég tiszta, csak a parányi, milliónyi fényes, szikrázó pontok töltötték be a sötét eget. Csodás látvány volt. Az érzés pedig visszaadhatatlan. Ahogy ott feküdtünk mindannyian a természettel körülvett kis bunkerünk közepén, a csend és a nyugalom ölén, és néztük az élet csodáját. Valahol legbelül egy érzés jelent meg, ami azt éreztette velem, hogy ennek is vége lesz. Pedig nem akartam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Bárcsak itt feküdhetnénk addig, ameddig akarnám! Ne kellene visszamenni a zajos, és rohanó világba! Ó, ha itt élhetnénk mindannyian együtt!
De egy gondolatom azonnal felelt a hirtelen jött érzéseknek - hiszen ha itt élnénk, elveszne a varázsa a helynek. Ezt bezárjuk a szívünkbe, és örökké emlékezni fogunk rá. A szívünkben addig élhetünk itt, ameddig csak akarunk. Az emlék mindig meg fog maradni, és akár minden évben elismételhetjük ugyanezt. 
- Szerintetek hány csillag van odafent? - kérdezte Barbi.
- Megszámlálhatatlan sok. - válaszolt neki Benji, és ők ketten sajátos beszélgetést kezdtek el egymás közt, hisz Benji nagyon szeretett a csillagokról mesélni.
Hirtelen mindenki felkiáltott, amikor az égen egy erős fényű hullócsillag suhant el felettünk.
- Láttátok? Hű de szép volt! - mondta mindenki őszinte csodálkozással.
- Nem akarok hazamenni. - suttogtam, hátha a csillagok meghallják a fohászomat, és teljesítik kérésemet. De valószínűleg valaki más hallotta meg a csillagok helyett, és az inkább a gonosz lehetett. Lépteket hallottunk odalentről.

Hirtelen mindannyian felültünk, és ijedten néztünk egymásra. Hallottuk, amint a nehéz léptek egyre közelebb érnek hozzánk. Egyszerre csak megláttuk a táborvezetőinket.
- Remélem mindannyian tudjátok, hogy ezzel szigorúan megszegtétek a tábor szabályzatát. - hallottuk a táborigazgató mély, zavaróan nyugodt hangját. - Ennek következménye lesz. Most pedig, mindenki vissza a táborba! Gyerünk! - hallottuk a parancsszót, ami még mindig nem volt se ideges, se zaklatott, hanem nyugodt és közömbös. Ez megijesztett minket. Egy szó nélkül felálltunk, és félelmünket lenyelve indultunk vissza a tábor felé.
- Most mi lesz velünk? - súgta oda nekem Ákos halkan, bűnbánó hanggal. Válaszul csak vettem egy mély levegőt, és utoljára felpillantottam a csillagokkal borított, békés égre. 

5. - Az újabb kezdet

Ákos nagyon jófej volt. Sokat beszélgettünk, miután Cilinek köszönhetően kapcsolatba kerültünk egymással. Szinte minden nap írt. Volt, hogy én írtam, mert nem bírtam kivárni, amíg újra ír. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, annyira felszabadultunk egymással, hogy még néhány titkot is elárultunk magunkról. Megnyíltam neki, és úgy éreztem, hogy ő is nekem. Nem tudom hogy történt, de nagyon megkedveltem. Vicces volt, és könnyű volt vele beszélgetni. Ha én kifogytam a témából, vagy a kérdezésből, ő rögtön elkezdett mesélni valamit, vagy bármi lényegtelenről beszélni, így mindig volt mit kitárgyalnunk. Valamiért hálát adtam, amiért megismerhettem. Fontos lett nekem.

De nem találkoztunk. Mindig csak neten chateltünk, és egyikünk se merte megemlíteni a találkozót. Hiszen mégis csak fiú-lány vagyunk, és az úgy jönne ki, mitha randizni hívna. Pedig még csak 14 évesek vagyunk. Egyikünk sem akart bonyodalmakba keveredni. Márpedig a szerelem csak oda vezet. Ez biztos.

Egy napon azonban szóba került, hogy a nyáron kéne találkozni. Mindketten félénken indultunk neki a dolgoknak, de megbeszéltük, hogy a nyáron biztosan találkozunk valamikor.
Ennek a vége az lett, hogy én mentem el az ő táborába.

Ákossal mindketten éreztük, hogy könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni egymással, és van köztünk valami, ami engedi, hogy a személyiségünk kiteljesedjen a másikban. Szót értettünk egymással, de amikor nem, akkor is így érződött helyesnek. A nem helyes is helyes volt vele. Semmi konkrét, semmi pontos meghatározás. Valami megfogalmazhatatlan, ami olyan érzést keltett, hogy a világon a legjobb helyen vagy mellette.

*

Mikor leszálltunk a barátnőimmel a vonatról, a tikkasztó hőség volt a kis völgyben, ahol a szegényes, de annál inkább élménylehetőségekben gazdag falu terült el. A nap a szemembe sütött, és éreztem, ahogy perzseli a bőrömet. Átszaladtunk a várótermen, és felszálltunk a ránk váró távolsági buszra, ami a pontos helyre vitt minket.
A buszon a napsugaraktól felforrósodott bőrülés csípte a rövidnadrág által szabadon hagyott combom alsó felét. A szélesre kihúzott ablakokon kavarodva járt a porszemekkel sűrű levegő, és a benzinillat, ami a régi busz belsejéből áradt. A huzat össze-vissza táncoltatta a szétengedett, hosszú, szőke hajtincseimet, amiket a homlokom tetejére feltolt napszemüveggel próbáltam távol tartani a szememtől.
Az utazás fáradságai ellenére izgatottan szálltunk le a járműről, és alig vártuk, hogy beléphessünk újra a tábor kapuin. Elindultunk hát, az enyhe emelkedőn felfelé, a bőröndöket pedig nehézkesen húztuk fel a göröngyös, kavicsos betonon.

Megérkeztünk. A táborban már lézengtek itt-ott a táborlakók, kulcsokkal és ágyneműkkel siettek át a főtéren. A padokon csomagok pihentek, mellette pedig gyerekek őrizték, vártak, amíg a szülők regisztrálnak a recepción. A friss, finom hegyi légkör még csendes volt, csak néhány gyerek kacagás, vagy a ping-pong labdák pattogása hallatszott a sportsátorból. 

Nagyot szippantottam a lágy oxigénbe, amit a sok fa olyan tisztára mosott. Hagytam, hogy a tüdőm megteljen, majd lassan kifújtam, és kinyitottam a szemem. A testemet enyhe bizsergés járta át az érzéstől, a tudattól, hogy ismét itt vagyok. És kezdődik egy új kaland. Egy újabb hét, és ki tudja, mit hoz még.

Bejelentkeztünk, majd megkaptuk a szobánk kulcsát, és az ágyneműket. Berendezkedtünk, megvetettük az ágyakat, kijelöltük a személy szerinti polcokat, majd lementünk, hogy újra üdvözölhessük az egy éve nem látott barátokat.
Felüdítő volt újra régi arcokkal találkozni. Újra érezni, hogy átjárja a testem a hangulat, ami csak az évnek ebben az időszakában kap el, és olyan egyedi, hogy sehol máshol nem jöhet létre. Ezt maga a hely, és a hozzá tartozó emberek teremtették. 

Egyszercsak távol a parkoló felől megláttam Ákost. Most először, amióta megismertük egymást. Nagy sporttáskát cipelt az egyik vállán, a másik kezével pedig a bőröndjét húzta maga után. Szőkésbarna, hanyagul felzselézett, dús haja volt, kék, térdig érő sortot, és sárga pólót viselt. Mikor ő is észrevett, széles mosoly terült el az arcán, és integetett.
A szívem gyorsabban kezdett el dobogni, a gyomromban pedig egy feszültség-hullám vonult át, amibe beleremegett az egész testem. 

- Szia Tami! 
- Szia Ákos! De jó, hogy végre megjöttél! - adtam neki két puszit. Sokkal másabb, izgalmasabb és félelmetesebb volt így élőben beszélni vele, úgy, hogy látom az arcát, a szemét, hogy mik futnak át rajta. A reakcióit, a tekintetét, a hangját. Furi volt így, hogy már szinte mindent tudtunk egymásról, mégis most újszerűen hatott a találkozás.
- Megyek, lepakolom a cuccom, utána itt találkozunk? - kérdezte vidáman.
- Persze! - válaszoltam. Bólintott, majd elindult a házak felé, ahol a szülei várták. Az út felénél lopva hátrapillantott egy halvány mosollyal, majd abban a pillanatban ahogy összetalálkozott a tekintetünk, már vissza is fordult. Most éreztem azt a felemelő lendületet, ami azt súgta, hogy nagyon jó hetünk lesz.

4. - Az első lépés

Az érzés, amikor valaki elárul. Amikor pont olyas valaki tesz ilyet veled, akitől nem számítanál rá. Akiről azt hitted, hogy bízhatsz benne, és majd segít. Mintha felpofoztak volna.
Hirtelen rájöttem, hogy Cili nem tartozik, és soha nem is tartozott a legjobb barátaim közé. Mindig is tudtam, hogy van benne valami, ami taszít, de nem foglalkoztam vele. Élveztem, hogy nevetünk, hülyeségeket csinálunk. És ekkor feleszméltem, hogy eddigi időmet amit vele töltöttem, pazarlás volt.

Cili megkérdezte tőlem, hogy honnan ismerem Ákost. Én pedig leírtam, hogy a bátyával egyszer együtt voltunk táborban, és őt is láttam már egy párszor amikor egyszer-kétszer elmentem apuval üzletelni, akkor az ő apukájuk is elvitte Ákost. De csak Ákost.
És ami pár perc múlva történt, az lesokkolt. Felugrott egy újabb chat ablak. Ákos írt. Nekem.

"Szia!:) Nem tudom, hogy el tudok-e menni a másik táborba idén, de meglátjuk :)"

Mikor elolvastam az üzenetet, minden összeállt. Csak bámultam magam elé, majd lerogytam a földre, és szó szerint a padlóba vertem a fejemet, hogy hogyan lehettem ennyire hülye és naív. Szidtam magamat, majd mire levezettem a hirtelen jött hatalmas mennyiségű feszültséget, visszaültem a laptopom elé, és visszaírtam Ákosnak.

És hogy Ákos miért írt nekem ilyet? 

Cili bemásolta neki azt az üzenetet, amiben én leírtam Cilinek, hogy honnan ismerem Ákost. Természetesen ez így sokkal "korrektebb", hiszen Cili nem mondta el, hogy én vagyok az, aki elvileg kéri, hogy jöjjön el Ákos abba a táborba, ahova mi járunk (Cili kicsit kipótolta a történetet...).

Ákos elmondta, hogy Cili másolta be, hogy honnan ismerem őt, így rájött, hogy én lehetek az, aki ilyet kér. Életem egyik legcikibb helyzete volt.

A vázlat:

1. Elvégre, ez nem lenne rossz lépés, hiszen innentől kezdve hatalmas lehetőséget és nyílt utat kaptam arra, hogy megismerhessem A fiúnak az öccsét. Ez egy pozitívum.
2. Viszont most nagy valószínűséggel Ákos azt hiszi, hogy én azért "kértem meg" Cilit, hogy "hívja el egy másik táborba", mert nekem ő tetszik. És meg akarok ismerkedni vele. Ami igaz is, de csupán szimpátiáról van szó.
3. Ha én is esetleg megtetszek neki, és mégjobban belekeveredek ebbe az egészbe, hogy fogok én ebből kijönni? Mégis hogyan férkőzzek közelebb a bátyához? 

Mindig csak álmodtam erről, és most, hogy belekeveredtem ebbe az egészbe, elég ijesztő, és bonyolult. Sose gondoltam volna, hogy valaha is belekezdek ebbe az egészbe, vagy arra még inkább nem, hogy így kezdek bele. Nem tudom, mit tartogat a jövő. De félek. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez az egész rosszul fog elsülni... Már most érzem, hogy ez egy újabb kalandot, újabb rejtélyeket, és újabb legyőzni való dolgokat fog jelenteni számomra.

3. - Bevezetés III.

Teltek a napok, hónapok, évek. Minden évben elmentem ugyanabba a táborba, de Őt sose láttam ismét. De nem felejtettem el. Mindig eszemben volt a barna szeme, amivel egyszer rám nézett.

Hiába nőttem, hiába lettem érettebb, talán az érzés kicsit tompább lett, hiszen nem találkoztunk. De nem múlt el sose. 

Aztán kiderült, hogy az ő apja és az enyém, elég jó barátok. Üzleti dolgokat szerveznek együtt, azonban messzebb laknak, így nem találkozhatunk. A bátyám pedig személy szerint ismerte őt, ugyanis mind a ketten fociznak, és volt már, hogy meccseztek. Csak én maradok ki ebből. Én, akinek fontos lenne.

Anya, akivel mindent megbeszélek, azt mondja, hogy ne bánkódjak, nekem még úgy is a tanulással kell foglalkoznom. Nincs időm fiúkra. És az élet úgy is úgy fog alakulni, ahogy annak lennie kell. És bíztam benne. Elfogadtam, mert igaza van.

Lassan kijártam az általánost, 8.-os voltam. Egyre több volt velem a probléma. Lázadtam (persze elfogadható keretek közt), beszóltam a tanároknak, és nem tanultam. Ami nagy hiba, hiszen 8.-ban elég sok minden múlik ezen. Inkább a neten lógtam, és beszélgettem a táborban megismert egyik nagyon jó barátommal, Cilivel. Ő más táborokban is volt már, ugyanazon a helyen, és mesélte, hogy van egy nagyon jó baráti társasága, amiben - nagy meglepetésemre - Ádám öccse is benne van. Ákos. Rögtön elterveztem, hogy mostantól én is járni fogok abba a táborba. Hiszen ha az öccsét megismerem, akkor a bátyját is, nem? Különben is, egyszer láttam az öccsét is, aki nagyon szimpi. És Cili elmondása szerint nagyon jó fej. Remek. Sinen vagyunk.

Aztán hirtelen Cili olyat csinált, amit soha nem fogok neki megbocsátani. Amiért hatalmasat csalódtam benne. És amivel elrontott mindent.

2. - Bevezetés II.

A szoba elég kicsi volt, de nem is vártam nagyobbat. 3 darab emeletes ágy volt bent, így együtt 6 személyes kis faházikóban kaptam szállást.

Nem sokkal utánam megérkeztek a szobatársaim, akik elég szimpik voltak, ám bennem még mindig ott volt a gátlás.

Eszter, Brigi, Kata és Ági - velük laktam a héten, így egy ágy szabadon maradt, amit inkább polcnak használtunk. Telidobáltuk ruhákkal, chipszekkel, csokikkal.

A nővéremmel nem sokat találkoztam, de utólag nem is zavart annyira, elvoltam én a saját társaságommal. Feloldódtam, megnyíltam másoknak, és emiatt is volt annyira fantasztikus az egész.

Nagyon jól éreztem magam Eszterékkel. Megszerettük egymást, és azt hiszem szoros barátságokat kötöttünk. Maga a tábor is eszméletlen jó volt. A programok, az emberek, a hangulat és maga a táj, amit még mindig tudnék órákon át bámulni, annyira gyönyörű. Főleg este, alkonyatkor. Ahogy elnézek a kis tó felé, ami narancssárgán tükröződik a lemenő nap által festett színektől, szinte beleborzongok. A tó előtt nádak zavarják a teljes kilátást, de ahogy a lágy nyári szellő ide-oda fújja őket, az idilli hatás garantált. A távolban magasodó hegy tompán zöldell a szürkület miatt, s a halvány felhők lassan hozzák a sötétséget a világra.

Imádom ezt a helyet. A szívemhez nőtt teljesen. Jövőre is jövök, ez nem kérdés.

Viszont még nem említettem a legfontosabb dolgot az egész hétről. Hogy kivel is találkoztam én.

A tábor első napján láttam meg Őt, és első pillantásra belezúgtam. Hah. Márpedig igen, ez lehetséges 10 évesen. 

Fekete, oldalra simított, félhosszú haja volt. Bordó - fekete csíkos pulcsiban volt, és fekete nadrágban, deszkás cipőben. 

Ádámnak hívják.

És 14 éves. 4 évvel idősebb nálam. Bár, ha úgy vesszük, csak 3, mivel én a tábor után egy hónappal leszek 11. Szánalmas egy kor.

Akárhányszor megláttam, esetleg elment mellettem, belepirultam. Nem mertem megszólalni. Sőt, akkor sem, amikor a csapatok-versenye zajlott. Egy csapatba kerültünk, és Brigi (aki 15 éves), simán beszélgetett Ádámmal. ( A lányokkal természetesen mindent megbeszéltünk. Nekik is voltak titkos szerelmeik, és egész este róluk csevegtünk egymásnak, még takarodó után is. Álmodoztunk, és vágyakoztunk, hogy egyszer majd megszólítanak. Haha..) Brigi még csokit is kért tőle. És, hát természetesen Brigi nem bírta ki, hogy ne kérje meg, hogy adjon nekem is csokit. Az a sejtelmes mosoly, bah. Brigi egyáltalán nem tud diszkrét lenni.

Én, aki persze állandóan csokit eszik, azonnal rávágtam, hogy nem szeretem a csokit. Hogy miért? Fogalmam sincs. Azt hiszem, zavarban voltam. Viszont ennél ostobább kifogást, és ennél hülyébb viselkedést szerintem még életemben nem tanúsítottam.

A másik eset, amikor a szobánkban ültünk, és beszélgettünk - vagyis én éppen ömledeztem Ádámról - Brigi (a lekszerveszkedőbb lélek, kifogástalanul) fogta magát, és kiment megkeresni Ádámot. Én majdnem szívrohamot kaptam. 

Mikor Brigi visszajött, és letámadtam, végre elmondta, hogy mit beszélt vele. Azt mondta neki, hogy "valaki a barátaim közül jóéjszakát kíván neked." Majd' szétvetett az ideg, ahogy elképzeltem Brigi erősen célozgató, sokattudó arcát, és azt hittem, hogy vége a világnak. De nem így történt, ugyanis.

Ádám azt válaszolta, hogy "fiatalabb nálunk?", mire Brigi "igen", - hiszen a szobában én voltam a legfiatalabb - mire Ádám - kiemelném, hogy Brigi szerint édes mosoly közben - "akkor én is jóéjt kívánok neki.". Na és itt volt az a pont, amikor a hasam liftezni kezdett, én meg szédülni. El sem hittem amit mondd. Sőt, az is eszembe jutott, hogy ez nem is igaz, dehát Brigi meggyőzően mondta, hogy igenis igaz. Hűűű. 

Nem tudom, Brigi miért csinálta ezt, talán csak kedveskedni akart, felvidítani, vagy jófej lenni. Tökmindegy, mert mind a három sikerült egyszerre.

Viszont a hét legnagyobb baklövése az volt, amikor utolsó nap Ádám valamilyen oknál fogva - még mindig nem értem, miért és hogyan -, mikor elment mellettem, megkérdezte, hogy "hány éves vagyok?". Én, a leghülyébb 10 éves a Földön, azt válaszoltam hosszas gondolkodás után (!!!), hogy 

13. 

Azt hiszem, ez borzalmasan szánalmas volt tőlem. Sőt, a borzalmasan szánalmasnál is rosszabb. Hülye vagyok. 1000%-ig biztos vagyok benne. Meghülyültem.

Mindenesetre, nagyon nehezen váltam el a tábortól. Pityeregtem a vonaton, mert féltem, hogy nem látom többé a barátaimat. És Őt.

A nővérem persze amolyan "persze, persze, Ő a nagy Ő, majd találkoztok." stílussal lezárta az egészet. Na kössz. Pff.

De éreztem én, hogy ez nem csak olyan "persze, persze" szituáció. Az első szerelem, amire azt mondják, hogy örökké megmarad. Hogy az nem múlik el, még ha el is halványodik. Tudtam, hogy ez nem marad ennyiben. Tudtam, hogy ennek még nincs itt a vége.

1. - Bevezetés

Sziasztok!

Itt az első rész, és csak annyit írnék ide, hogy a bevezetés több részes lesz, de nem fog sokáig tartani. Jó olvasást, remélem tetszeni fog :) x

Unottan bámultam ki a vonat ablakán. Már másfél órája úton voltunk, és még ugyanennyi van hátra. 

Nem voltam biztos abban, hogy én is akartam ezt az egészet. De nem nagyon ellenkeztem, a szüleim ha így látták jónak, akkor jöttem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem semmi beleszólásom az egészbe, egyszerűen hittem nekik. Meglátjuk.

Nővérem csukott szemmel ült mellettem, a fülhallgató zsinórja a füléből hosszan lógott teste mellett. Nekem is ezt kéne tennem. Zenét hallgatni, vagy aludni. Hiszen eléggé unatkozom.

Hátradőltem, becsuktam a szemem. Próbáltam elképzelni a helyet, ahová megyünk. Sokféle kép jelent meg a fejemben, de tudtam, hogy mind felesleges, ugyanis úgyse úgy fog kinézni, ahogy én azt mindig elképzelem. Tapasztalat.

A sok kép után egyszer csak sötét lett, és mikor újra kinyitottam a szemem, a vonat állt.

- Megérkeztünk, gyere, pakoljuk le a bőröndöket! - szólított a nővérem. 

Miután leszálltunk, a szabad kezével megfogta az én kezem, hogy a tömegben ne vesszek el. Hajlamos vagyok rá egyébként...

Amikor végre volt egy kis időm szétnézni, őszintén, tetszett a környezet. Persze tudtam, hogy még nem érkeztünk meg teljesen, de már nem voltunk messze. 

Nyár volt, a nap sugarai perzselően táncoltak a száraz levegőn, bejárták a hegyek oldalait, néhol kikerülve a fás részeket, árnyékot hagyva maguk után. Az egyetlen út, amely a vasútállomástól indult, keskeny volt, és csak pár méter után futott a házak közé. Velem szemben egy buszmegálló volt, ülőpad nélkül, és egy sárga busz parkolt mellette. Mi - mint ahogy még sokan mások - oda tartottunk, felpakoltuk a bőröndöket, és amíg a nővérem jegyet vett, én ülőhelyet kerestem. 

Találtam egy kettes ülést, és levágtam magam az ablak melletti székbe, a bőröndöket a lábamhoz tettem, a kisebbeket a nővérem feltette a fölöttünk lévő rácsra, majd elindultunk.

Az út, ami a táborhoz vezetett, nem volt hosszú, úgy tizenöt perc. Közben a busz csodás tájakon vezetett át minket, nem is akartam hátradőlni és becsukott szemmel végigülni az utazást. Szokatlan volt, mégis annyira tetszett, hiszen sokkal másabb ez a rész, mint a város. Nyugodt, csendes, békés. 

Mikor megérkeztünk, bevallom, kis félelem tört rám. A nővérem volt már ebben a táborban, én viszont most vagyok itt először. Félek hogy egyedül hagy, hiszen neki már vannak innen barátai. De ő is 10 éves volt, amikor először járt itt, akkor én is meg tudok barátkozni a helyzettel.

Ahogy sétáltunk a táborig, azon gondolkodtam, vajon milyen lesz. Egyszer örültem, mert izgalmasnak bizonyult, másszor féltem, hogy mégsem fog úgy összejönni, ahogy szeretném. De talán túlreagálom, hiszen minden gyerek jól érzi magát a táborokban. Nem?

Beértünk a táborba. Hatalmas volt. Egy köves út vezetett minket a tábor közepére, ahol egy nagy faház állt. Elég modern volt a többihez képest, amik olyan 5-6 személyes házak lehettek. Ahogy körbenéztem, a nap a szemembe sütött. Szembe egy nagy hegy állt, körbe a táborban fenyőfák, fűzfák és diófák álltak, majdnem eltakarva az egész területet a nap elől. Viszont láttam egy helyet, ahol nem állt egy darab fa sem. 

Láttam kisebb játszóteret, egy ebédlőt, és messze - már nem a tábor területén belül - egy tavat. 

Azonnal megszerettem a helyet.

A nővérem, Anita bement a faházba, majd pár perccel később két kulccsal, két ágyneművel, és egy papírral jött ki.

- Befizettem mindent, kaptunk ágyneműt, viszont... - itt megállt egy pillanatra, és a kezében lévő kulcsokra pillantott - nem egy szobában leszünk. 

Na álljunk meg. Erről nem volt szó. Testvérek vagyunk, miért ne lehetnénk egy szobában? Ez igazságtalanság. Hirtelen elfogott a félelem.

- Mi? Miért? - kérdeztem értetlenül.

- Így vannak a helyek. Te a 19-es faházban leszel. Én... a 43-as faházban. - mikor ezt kimondta, beleharapott a szája szélébe, és felhúzott szemöldökkel nézett rám.

Remek. Bele a mély vízbe.

Anita elkísért a faházamig, majd a vállamra tette a kezét. 

- Ügyes legyél, jó? Légy kedves, barátságos, biztos jó szobatársakat kapsz majd. Majd találkozunk, most én is becuccolok a házba. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment, és a kezemben hagyta a kulcsot.

Kinyitottam a zárat, majd beléptem a szobába.