Ákos nagyon jófej volt. Sokat beszélgettünk, miután Cilinek köszönhetően kapcsolatba kerültünk egymással. Szinte minden nap írt. Volt, hogy én írtam, mert nem bírtam kivárni, amíg újra ír. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, annyira felszabadultunk egymással, hogy még néhány titkot is elárultunk magunkról. Megnyíltam neki, és úgy éreztem, hogy ő is nekem. Nem tudom hogy történt, de nagyon megkedveltem. Vicces volt, és könnyű volt vele beszélgetni. Ha én kifogytam a témából, vagy a kérdezésből, ő rögtön elkezdett mesélni valamit, vagy bármi lényegtelenről beszélni, így mindig volt mit kitárgyalnunk. Valamiért hálát adtam, amiért megismerhettem. Fontos lett nekem.
De nem találkoztunk. Mindig csak neten chateltünk, és egyikünk se merte megemlíteni a találkozót. Hiszen mégis csak fiú-lány vagyunk, és az úgy jönne ki, mitha randizni hívna. Pedig még csak 14 évesek vagyunk. Egyikünk sem akart bonyodalmakba keveredni. Márpedig a szerelem csak oda vezet. Ez biztos.
Egy napon azonban szóba került, hogy a nyáron kéne találkozni. Mindketten félénken indultunk neki a dolgoknak, de megbeszéltük, hogy a nyáron biztosan találkozunk valamikor.
Ennek a vége az lett, hogy én mentem el az ő táborába.
Ákossal mindketten éreztük, hogy könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni egymással, és van köztünk valami, ami engedi, hogy a személyiségünk kiteljesedjen a másikban. Szót értettünk egymással, de amikor nem, akkor is így érződött helyesnek. A nem helyes is helyes volt vele. Semmi konkrét, semmi pontos meghatározás. Valami megfogalmazhatatlan, ami olyan érzést keltett, hogy a világon a legjobb helyen vagy mellette.
*
Mikor leszálltunk a barátnőimmel a vonatról, a tikkasztó hőség volt a kis völgyben, ahol a szegényes, de annál inkább élménylehetőségekben gazdag falu terült el. A nap a szemembe sütött, és éreztem, ahogy perzseli a bőrömet. Átszaladtunk a várótermen, és felszálltunk a ránk váró távolsági buszra, ami a pontos helyre vitt minket.
A buszon a napsugaraktól felforrósodott bőrülés csípte a rövidnadrág által szabadon hagyott combom alsó felét. A szélesre kihúzott ablakokon kavarodva járt a porszemekkel sűrű levegő, és a benzinillat, ami a régi busz belsejéből áradt. A huzat össze-vissza táncoltatta a szétengedett, hosszú, szőke hajtincseimet, amiket a homlokom tetejére feltolt napszemüveggel próbáltam távol tartani a szememtől.
Az utazás fáradságai ellenére izgatottan szálltunk le a járműről, és alig vártuk, hogy beléphessünk újra a tábor kapuin. Elindultunk hát, az enyhe emelkedőn felfelé, a bőröndöket pedig nehézkesen húztuk fel a göröngyös, kavicsos betonon.
Megérkeztünk. A táborban már lézengtek itt-ott a táborlakók, kulcsokkal és ágyneműkkel siettek át a főtéren. A padokon csomagok pihentek, mellette pedig gyerekek őrizték, vártak, amíg a szülők regisztrálnak a recepción. A friss, finom hegyi légkör még csendes volt, csak néhány gyerek kacagás, vagy a ping-pong labdák pattogása hallatszott a sportsátorból.
Nagyot szippantottam a lágy oxigénbe, amit a sok fa olyan tisztára mosott. Hagytam, hogy a tüdőm megteljen, majd lassan kifújtam, és kinyitottam a szemem. A testemet enyhe bizsergés járta át az érzéstől, a tudattól, hogy ismét itt vagyok. És kezdődik egy új kaland. Egy újabb hét, és ki tudja, mit hoz még.
Bejelentkeztünk, majd megkaptuk a szobánk kulcsát, és az ágyneműket. Berendezkedtünk, megvetettük az ágyakat, kijelöltük a személy szerinti polcokat, majd lementünk, hogy újra üdvözölhessük az egy éve nem látott barátokat.
Felüdítő volt újra régi arcokkal találkozni. Újra érezni, hogy átjárja a testem a hangulat, ami csak az évnek ebben az időszakában kap el, és olyan egyedi, hogy sehol máshol nem jöhet létre. Ezt maga a hely, és a hozzá tartozó emberek teremtették.
Egyszercsak távol a parkoló felől megláttam Ákost. Most először, amióta megismertük egymást. Nagy sporttáskát cipelt az egyik vállán, a másik kezével pedig a bőröndjét húzta maga után. Szőkésbarna, hanyagul felzselézett, dús haja volt, kék, térdig érő sortot, és sárga pólót viselt. Mikor ő is észrevett, széles mosoly terült el az arcán, és integetett.
A szívem gyorsabban kezdett el dobogni, a gyomromban pedig egy feszültség-hullám vonult át, amibe beleremegett az egész testem.
- Szia Tami!
- Szia Ákos! De jó, hogy végre megjöttél! - adtam neki két puszit. Sokkal másabb, izgalmasabb és félelmetesebb volt így élőben beszélni vele, úgy, hogy látom az arcát, a szemét, hogy mik futnak át rajta. A reakcióit, a tekintetét, a hangját. Furi volt így, hogy már szinte mindent tudtunk egymásról, mégis most újszerűen hatott a találkozás.
- Megyek, lepakolom a cuccom, utána itt találkozunk? - kérdezte vidáman.
- Persze! - válaszoltam. Bólintott, majd elindult a házak felé, ahol a szülei várták. Az út felénél lopva hátrapillantott egy halvány mosollyal, majd abban a pillanatban ahogy összetalálkozott a tekintetünk, már vissza is fordult. Most éreztem azt a felemelő lendületet, ami azt súgta, hogy nagyon jó hetünk lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése