2. - Bevezetés II.

A szoba elég kicsi volt, de nem is vártam nagyobbat. 3 darab emeletes ágy volt bent, így együtt 6 személyes kis faházikóban kaptam szállást.

Nem sokkal utánam megérkeztek a szobatársaim, akik elég szimpik voltak, ám bennem még mindig ott volt a gátlás.

Eszter, Brigi, Kata és Ági - velük laktam a héten, így egy ágy szabadon maradt, amit inkább polcnak használtunk. Telidobáltuk ruhákkal, chipszekkel, csokikkal.

A nővéremmel nem sokat találkoztam, de utólag nem is zavart annyira, elvoltam én a saját társaságommal. Feloldódtam, megnyíltam másoknak, és emiatt is volt annyira fantasztikus az egész.

Nagyon jól éreztem magam Eszterékkel. Megszerettük egymást, és azt hiszem szoros barátságokat kötöttünk. Maga a tábor is eszméletlen jó volt. A programok, az emberek, a hangulat és maga a táj, amit még mindig tudnék órákon át bámulni, annyira gyönyörű. Főleg este, alkonyatkor. Ahogy elnézek a kis tó felé, ami narancssárgán tükröződik a lemenő nap által festett színektől, szinte beleborzongok. A tó előtt nádak zavarják a teljes kilátást, de ahogy a lágy nyári szellő ide-oda fújja őket, az idilli hatás garantált. A távolban magasodó hegy tompán zöldell a szürkület miatt, s a halvány felhők lassan hozzák a sötétséget a világra.

Imádom ezt a helyet. A szívemhez nőtt teljesen. Jövőre is jövök, ez nem kérdés.

Viszont még nem említettem a legfontosabb dolgot az egész hétről. Hogy kivel is találkoztam én.

A tábor első napján láttam meg Őt, és első pillantásra belezúgtam. Hah. Márpedig igen, ez lehetséges 10 évesen. 

Fekete, oldalra simított, félhosszú haja volt. Bordó - fekete csíkos pulcsiban volt, és fekete nadrágban, deszkás cipőben. 

Ádámnak hívják.

És 14 éves. 4 évvel idősebb nálam. Bár, ha úgy vesszük, csak 3, mivel én a tábor után egy hónappal leszek 11. Szánalmas egy kor.

Akárhányszor megláttam, esetleg elment mellettem, belepirultam. Nem mertem megszólalni. Sőt, akkor sem, amikor a csapatok-versenye zajlott. Egy csapatba kerültünk, és Brigi (aki 15 éves), simán beszélgetett Ádámmal. ( A lányokkal természetesen mindent megbeszéltünk. Nekik is voltak titkos szerelmeik, és egész este róluk csevegtünk egymásnak, még takarodó után is. Álmodoztunk, és vágyakoztunk, hogy egyszer majd megszólítanak. Haha..) Brigi még csokit is kért tőle. És, hát természetesen Brigi nem bírta ki, hogy ne kérje meg, hogy adjon nekem is csokit. Az a sejtelmes mosoly, bah. Brigi egyáltalán nem tud diszkrét lenni.

Én, aki persze állandóan csokit eszik, azonnal rávágtam, hogy nem szeretem a csokit. Hogy miért? Fogalmam sincs. Azt hiszem, zavarban voltam. Viszont ennél ostobább kifogást, és ennél hülyébb viselkedést szerintem még életemben nem tanúsítottam.

A másik eset, amikor a szobánkban ültünk, és beszélgettünk - vagyis én éppen ömledeztem Ádámról - Brigi (a lekszerveszkedőbb lélek, kifogástalanul) fogta magát, és kiment megkeresni Ádámot. Én majdnem szívrohamot kaptam. 

Mikor Brigi visszajött, és letámadtam, végre elmondta, hogy mit beszélt vele. Azt mondta neki, hogy "valaki a barátaim közül jóéjszakát kíván neked." Majd' szétvetett az ideg, ahogy elképzeltem Brigi erősen célozgató, sokattudó arcát, és azt hittem, hogy vége a világnak. De nem így történt, ugyanis.

Ádám azt válaszolta, hogy "fiatalabb nálunk?", mire Brigi "igen", - hiszen a szobában én voltam a legfiatalabb - mire Ádám - kiemelném, hogy Brigi szerint édes mosoly közben - "akkor én is jóéjt kívánok neki.". Na és itt volt az a pont, amikor a hasam liftezni kezdett, én meg szédülni. El sem hittem amit mondd. Sőt, az is eszembe jutott, hogy ez nem is igaz, dehát Brigi meggyőzően mondta, hogy igenis igaz. Hűűű. 

Nem tudom, Brigi miért csinálta ezt, talán csak kedveskedni akart, felvidítani, vagy jófej lenni. Tökmindegy, mert mind a három sikerült egyszerre.

Viszont a hét legnagyobb baklövése az volt, amikor utolsó nap Ádám valamilyen oknál fogva - még mindig nem értem, miért és hogyan -, mikor elment mellettem, megkérdezte, hogy "hány éves vagyok?". Én, a leghülyébb 10 éves a Földön, azt válaszoltam hosszas gondolkodás után (!!!), hogy 

13. 

Azt hiszem, ez borzalmasan szánalmas volt tőlem. Sőt, a borzalmasan szánalmasnál is rosszabb. Hülye vagyok. 1000%-ig biztos vagyok benne. Meghülyültem.

Mindenesetre, nagyon nehezen váltam el a tábortól. Pityeregtem a vonaton, mert féltem, hogy nem látom többé a barátaimat. És Őt.

A nővérem persze amolyan "persze, persze, Ő a nagy Ő, majd találkoztok." stílussal lezárta az egészet. Na kössz. Pff.

De éreztem én, hogy ez nem csak olyan "persze, persze" szituáció. Az első szerelem, amire azt mondják, hogy örökké megmarad. Hogy az nem múlik el, még ha el is halványodik. Tudtam, hogy ez nem marad ennyiben. Tudtam, hogy ennek még nincs itt a vége.