6. - Csillaghullás

A hét fantasztikusan telt. Csak úgy, amilyenre számítottam. Az idő csodás volt, épp hogy pár felhő úszott az égen, azok is a Napot elkerülve. A táborban reggel 7-től este 11-ig folyton csak kacagó, vidám hangokat lehetett hallani, vagy a kisgyermekek betonon trappoló lábacskájukat fogócska közben. 

A mi kis csapatunk is nagyon összejött. Egész héten csak a nevetés, az öröm és a bolondozás volt a főszerep. És a lényeg, hogy Ákos és én nagyon jól kijöttünk egymással. Értettük egymás kicsinyes vicceit, ok nélküli nevetőgörcseit, és a piszkálódást, amit mindig eljátszottunk egymással, akárhányszor lehetőségünk volt rá. Teljesen egy hullámhosszon voltunk, és ezt nem törhette meg semmi. Ez bennünk volt. A személyiségünkben. Szinte egyformák voltunk, annyi volt a különbség, hogy ő fiú, én meg lány. És ez volt benne az izgalmas.

Egyik nap lementünk Ákossal és Benjivel a kis tóhoz, ami a falu közepén állt. Nem terveztünk fürdeni benne, mert a tó nem tűnt valami tisztának, így csak a lábunkat lógattuk bele a mólóról. A bőrünket perzselte a napfény, és a csendet szinte meg lehetett fogni a levegőben, olyan szokatlanul hatott. A fák levéllel sűrűn telt lombjai halk, lágy susogással reagáltak az enyhe, hűs szélnek, a madarak pedig megfűszerezték ezt a kellemes dallamot a sajátos csicsergésükkel. 
- Na, ki megy bele először? - kérdezte Ákos csintalan mosollyal. Mind a ketten tudtuk Benivel, hogy csak viccel.
- Majd te! - vágtam rá mosolyogva.
- Csak szeretnéd! - mondta, és könnyedén felnevetett közben. Olyan egyszerű volt a nevetése, olyan súlytalan, és annyira tele volt az árulkodó jelekkel, melyek feltárták számomra Ákos céljait. A következő pillanatban felállt, és megfogta a két csuklómat és felemelt magához. Én egy halk sikoly közepette próbáltam talpra állni, és hirtelen elkapott a félelem. Fél méternyire álltunk a koszos, algás víztől, Ákos pedig sejtelmesen és fenyegetően mosolygott, és élvezte a helyzetet. 
- Benji, fogd meg a két bokáját! - szólt oda barátjának, majd Benji örömmel pattant fel, és két erős kezét a keskeny bokáim köré kulcsolta, és felemelte a földről.
Teljesen elvesztettem az egyensúlyérzékemet, és ha Benji kezei nem fogtak volna erősen, a mólóra zuhanok. Ijedten kezdtem kapkodni a levegőt, és sikoltoztam közben.
- Tegyetek le! - kérleltem őket fájdalmasan mosolyogva, mert még mindig nem hittem el, hogy beledobnak a vízbe. 
- Háromra? - kérdezte Ákos Benjit, mire egy kacagó bólogatás volt a válasz.
- Egy... - kezdte Benji.
- Kettő... - folytatta Ákos.
- Légyszi!! Kérlek, ne! - kiabáltam és szorosan behunytam a szemem.
- Háááá...
- Ne, ne, tegyetek le! Kérlek ne! - sikoltottam, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy lendítenek a levegőben, és...
- ...rom! - kiáltották egyszerre, én pedig repültem a levegőben, és egy másodperc után már a vízben voltam. Kapálózva próbáltam feljönni a felszínre, de ijedtemben nyeltem egy nagy kortyot a vízből, de még mindig nem kaptam oxigént. Nem tudtam, merre van a fel, és merre van a le. Ijedten forgattam a fejemet, és kerestem valami biztos pontot a kezeimmel, de nem találtam. Fogyott a levegőm, ezért úgy döntöttem megpróbálok csak lökni egyet magamon, és meglátjuk hol kötünk ki.
Sikerült. Feljutottam a felszínre, és az üres tüdőm nagyot lélegzett. Hirtelen köhögni kezdtem, éreztem, hogy a víz megragadt a tüdőm és a nyelőcsövem között. Hallottam Ákos hangját, amint azt kérdezi, hogy jól vagyok-e, de nem tudtam válaszolni. A part menti lépcsőn próbált közel jönni hozzám, és egyre ijedtebb szemekkel néztek rám. Majd a köhögés enyhülni kezdett. Végre megtaláltam az egyensúlyt, a tó szélénél már leért a lábam.
- Jól vagy? - kérdezte újra Ákos.
- Jól. - feleltem, még kissé a történtek hatása alatt. - De ezt nem úszod meg, ugye tudod? - mondtam, és gonosz tekintettel indultam felé hogy berángassam a vízbe. Ő elkezdett hátrálni felfelé a lépcsőn, én meg mentem utána, és elkaptam a karját, de ő fordított hirtelen a helyzetünkön, és ismét én kerültem vízbe. Ezúttal már tudtam, hogyan kerüljek ki az örvényből, és elképedve néztem rá a felszínen. 
- Ez most komoly? - kérdeztem hunyorogva, mert a kövér vízcseppek a hajamról a szempillámra csöpögtek. Éreztem, hogy a cipőm, a zoknim és az alsóneműm tocsog a vízben, ahogy kiemeltem magam a partra. Feladtam. Inkább megadtam magam, minthogy mégegyszer bekerüljek a mocskos vízbe. Így is a gyomrom kavargott a nagy korty iszapos víztől.
- Ezt egyszer még visszakapjátok! - kiáltottam nevetve, és szívemből örültem, hogy lesz mire visszaemlékezni. 

*

Este a tó melletti sziklára szöktünk ki takarodó után. Felmásztunk a tetejére, ahol a fű és a gaz már le volt járva, így le tudtunk feküdni a földre. 
Enyhe, kellemes éjszaka volt. Az ég tiszta, csak a parányi, milliónyi fényes, szikrázó pontok töltötték be a sötét eget. Csodás látvány volt. Az érzés pedig visszaadhatatlan. Ahogy ott feküdtünk mindannyian a természettel körülvett kis bunkerünk közepén, a csend és a nyugalom ölén, és néztük az élet csodáját. Valahol legbelül egy érzés jelent meg, ami azt éreztette velem, hogy ennek is vége lesz. Pedig nem akartam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Bárcsak itt feküdhetnénk addig, ameddig akarnám! Ne kellene visszamenni a zajos, és rohanó világba! Ó, ha itt élhetnénk mindannyian együtt!
De egy gondolatom azonnal felelt a hirtelen jött érzéseknek - hiszen ha itt élnénk, elveszne a varázsa a helynek. Ezt bezárjuk a szívünkbe, és örökké emlékezni fogunk rá. A szívünkben addig élhetünk itt, ameddig csak akarunk. Az emlék mindig meg fog maradni, és akár minden évben elismételhetjük ugyanezt. 
- Szerintetek hány csillag van odafent? - kérdezte Barbi.
- Megszámlálhatatlan sok. - válaszolt neki Benji, és ők ketten sajátos beszélgetést kezdtek el egymás közt, hisz Benji nagyon szeretett a csillagokról mesélni.
Hirtelen mindenki felkiáltott, amikor az égen egy erős fényű hullócsillag suhant el felettünk.
- Láttátok? Hű de szép volt! - mondta mindenki őszinte csodálkozással.
- Nem akarok hazamenni. - suttogtam, hátha a csillagok meghallják a fohászomat, és teljesítik kérésemet. De valószínűleg valaki más hallotta meg a csillagok helyett, és az inkább a gonosz lehetett. Lépteket hallottunk odalentről.

Hirtelen mindannyian felültünk, és ijedten néztünk egymásra. Hallottuk, amint a nehéz léptek egyre közelebb érnek hozzánk. Egyszerre csak megláttuk a táborvezetőinket.
- Remélem mindannyian tudjátok, hogy ezzel szigorúan megszegtétek a tábor szabályzatát. - hallottuk a táborigazgató mély, zavaróan nyugodt hangját. - Ennek következménye lesz. Most pedig, mindenki vissza a táborba! Gyerünk! - hallottuk a parancsszót, ami még mindig nem volt se ideges, se zaklatott, hanem nyugodt és közömbös. Ez megijesztett minket. Egy szó nélkül felálltunk, és félelmünket lenyelve indultunk vissza a tábor felé.
- Most mi lesz velünk? - súgta oda nekem Ákos halkan, bűnbánó hanggal. Válaszul csak vettem egy mély levegőt, és utoljára felpillantottam a csillagokkal borított, békés égre. 

5. - Az újabb kezdet

Ákos nagyon jófej volt. Sokat beszélgettünk, miután Cilinek köszönhetően kapcsolatba kerültünk egymással. Szinte minden nap írt. Volt, hogy én írtam, mert nem bírtam kivárni, amíg újra ír. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, annyira felszabadultunk egymással, hogy még néhány titkot is elárultunk magunkról. Megnyíltam neki, és úgy éreztem, hogy ő is nekem. Nem tudom hogy történt, de nagyon megkedveltem. Vicces volt, és könnyű volt vele beszélgetni. Ha én kifogytam a témából, vagy a kérdezésből, ő rögtön elkezdett mesélni valamit, vagy bármi lényegtelenről beszélni, így mindig volt mit kitárgyalnunk. Valamiért hálát adtam, amiért megismerhettem. Fontos lett nekem.

De nem találkoztunk. Mindig csak neten chateltünk, és egyikünk se merte megemlíteni a találkozót. Hiszen mégis csak fiú-lány vagyunk, és az úgy jönne ki, mitha randizni hívna. Pedig még csak 14 évesek vagyunk. Egyikünk sem akart bonyodalmakba keveredni. Márpedig a szerelem csak oda vezet. Ez biztos.

Egy napon azonban szóba került, hogy a nyáron kéne találkozni. Mindketten félénken indultunk neki a dolgoknak, de megbeszéltük, hogy a nyáron biztosan találkozunk valamikor.
Ennek a vége az lett, hogy én mentem el az ő táborába.

Ákossal mindketten éreztük, hogy könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni egymással, és van köztünk valami, ami engedi, hogy a személyiségünk kiteljesedjen a másikban. Szót értettünk egymással, de amikor nem, akkor is így érződött helyesnek. A nem helyes is helyes volt vele. Semmi konkrét, semmi pontos meghatározás. Valami megfogalmazhatatlan, ami olyan érzést keltett, hogy a világon a legjobb helyen vagy mellette.

*

Mikor leszálltunk a barátnőimmel a vonatról, a tikkasztó hőség volt a kis völgyben, ahol a szegényes, de annál inkább élménylehetőségekben gazdag falu terült el. A nap a szemembe sütött, és éreztem, ahogy perzseli a bőrömet. Átszaladtunk a várótermen, és felszálltunk a ránk váró távolsági buszra, ami a pontos helyre vitt minket.
A buszon a napsugaraktól felforrósodott bőrülés csípte a rövidnadrág által szabadon hagyott combom alsó felét. A szélesre kihúzott ablakokon kavarodva járt a porszemekkel sűrű levegő, és a benzinillat, ami a régi busz belsejéből áradt. A huzat össze-vissza táncoltatta a szétengedett, hosszú, szőke hajtincseimet, amiket a homlokom tetejére feltolt napszemüveggel próbáltam távol tartani a szememtől.
Az utazás fáradságai ellenére izgatottan szálltunk le a járműről, és alig vártuk, hogy beléphessünk újra a tábor kapuin. Elindultunk hát, az enyhe emelkedőn felfelé, a bőröndöket pedig nehézkesen húztuk fel a göröngyös, kavicsos betonon.

Megérkeztünk. A táborban már lézengtek itt-ott a táborlakók, kulcsokkal és ágyneműkkel siettek át a főtéren. A padokon csomagok pihentek, mellette pedig gyerekek őrizték, vártak, amíg a szülők regisztrálnak a recepción. A friss, finom hegyi légkör még csendes volt, csak néhány gyerek kacagás, vagy a ping-pong labdák pattogása hallatszott a sportsátorból. 

Nagyot szippantottam a lágy oxigénbe, amit a sok fa olyan tisztára mosott. Hagytam, hogy a tüdőm megteljen, majd lassan kifújtam, és kinyitottam a szemem. A testemet enyhe bizsergés járta át az érzéstől, a tudattól, hogy ismét itt vagyok. És kezdődik egy új kaland. Egy újabb hét, és ki tudja, mit hoz még.

Bejelentkeztünk, majd megkaptuk a szobánk kulcsát, és az ágyneműket. Berendezkedtünk, megvetettük az ágyakat, kijelöltük a személy szerinti polcokat, majd lementünk, hogy újra üdvözölhessük az egy éve nem látott barátokat.
Felüdítő volt újra régi arcokkal találkozni. Újra érezni, hogy átjárja a testem a hangulat, ami csak az évnek ebben az időszakában kap el, és olyan egyedi, hogy sehol máshol nem jöhet létre. Ezt maga a hely, és a hozzá tartozó emberek teremtették. 

Egyszercsak távol a parkoló felől megláttam Ákost. Most először, amióta megismertük egymást. Nagy sporttáskát cipelt az egyik vállán, a másik kezével pedig a bőröndjét húzta maga után. Szőkésbarna, hanyagul felzselézett, dús haja volt, kék, térdig érő sortot, és sárga pólót viselt. Mikor ő is észrevett, széles mosoly terült el az arcán, és integetett.
A szívem gyorsabban kezdett el dobogni, a gyomromban pedig egy feszültség-hullám vonult át, amibe beleremegett az egész testem. 

- Szia Tami! 
- Szia Ákos! De jó, hogy végre megjöttél! - adtam neki két puszit. Sokkal másabb, izgalmasabb és félelmetesebb volt így élőben beszélni vele, úgy, hogy látom az arcát, a szemét, hogy mik futnak át rajta. A reakcióit, a tekintetét, a hangját. Furi volt így, hogy már szinte mindent tudtunk egymásról, mégis most újszerűen hatott a találkozás.
- Megyek, lepakolom a cuccom, utána itt találkozunk? - kérdezte vidáman.
- Persze! - válaszoltam. Bólintott, majd elindult a házak felé, ahol a szülei várták. Az út felénél lopva hátrapillantott egy halvány mosollyal, majd abban a pillanatban ahogy összetalálkozott a tekintetünk, már vissza is fordult. Most éreztem azt a felemelő lendületet, ami azt súgta, hogy nagyon jó hetünk lesz.